A Hortobagyi tikkaszto nyar

A pusztasag közepen,
A gemeskut mellett,
Aldogal egy golya,
Kecsesen csendben.
Nem kelepöl a tikkaszto melegben,
Piros csöret,nyaldossa a szelecske.
A tavolban döcög egy szeker,
Kettö fekete lo huzza,
A csipö verejtek,
Belemar a husukba.

A szarazsag uralja az egesz tajat,
A Hortobagyi pasztor legelteti a nyajat.
Kis harang csilingje töri meg a csendet,
Keresik az allatok a finom nedves gyeppet.
A pasztor szeles kalapja arnyekolja arcat,
Meredö szemekkel figyeli a falkat.
A tavolban egy delibab tükrözi a tajat,
Azt hinne az ember, mintha valot latna.
Pedig csak a termeszet csodaja,
Mokazik, az emberel es az allatvilagal.

A nap lemenö fenyeben,
Fent a magasban,
Egy sas köröz,
Szarnyait csapkodva.
Eles szeme kutatja a tajat,
Hegyes karmai aldozatra varnak.
Ebben a tikkano melegben,
Megbulynak az allatok,
A föld alatti vermekben.

Ahogy közeleg az este,
A Nap,biborvörös ruhaban,
Szomoruan,nyugat fele megy le.
Gyülnek a felhök,a puszta felett,
Erösödik a szel,es az esö csepereg.
Felelegeznek a tikkatt vadviragok,
Esöcseppek gördülnek at,a nyajon.

Az öreg pasztor,nyakat behuzva,
Tereli a nyajat a tanya fele fordulva.
Varja ötet a ,tejfölös,
Foghagymas martasos,
Finom kemences,
Puha meleg,kenyerlangos.
Tüzpiros vörösbor,
Testesedik a kancsoban,
Hogy a hosszu ut porat,
Torkarol lemossa.

Sikolto villamok,cikaznak az egen,
Sem embert,sem allatott nem kimelnek.
Mennyei dörgesek,rezegtetik a levegöt,
Hüvös szellö, nyaldossa a legelöt.
Ahogy sötetseg borult a tajra,
Elcsendesedik a nagy larma.
A termeszet lehajtja a fejet,
Es elteszi masnapra az erejet.
Hiszen sok csapadek kell,
Embernek allatnak,
A földnek,meg a sok szines viragnak.
Az allatok is boldogsagban fürödnek tölle,
Masnap örömmel mennek, a legelökre.

A feher golya szarnyait kitarva,
Felszall a magas egbe vitorlazva,
A messzi tavolban,meglatja a hazat,
Ahol szeretett parja, kelepelve varja.
A termeszet ereje sem,
Szet nem szakithatja,
Azt a csaladi kapcsot,
Ami öket összefogja.

Igaz, hogy a Hortobagyon soha nem voltam,
De a bölcsö utan,valamik mindig oda vonzottak.
Sokszor azon almodoztam,
Hogy ezt a szep pusztat,
A termeszet a magyar Hazanak,
Lelke melyeböl ajandekozta.
Apolni ,ovni kell ezt a draga kincset,
Ami mashol a Földön ,sehol nincsen.

Sokszor azon gondolkodtam,
Hogy mit er az elet,teli gondokkal.
Ember es allat elhetne bekeben,
A vegtelen pusztasag minden reszeben.
Eggyetlen kincsünket a Hazai Földet,
Meg kell vedenünk minden erönkel.
A termeszet meglatvan,boldog mosollyal,
Öntene a szeretetet, hatalmas korsokkal.
Az allatok tancra perdülnenek,
A madarak,notazva repdesnenek.
A magyar büszkeseg,joval lepje be lelkünket,
A gonoszsag haggya el fertözött testünket.

V.Zoltan