Az ember es a termeszet

Oh - te titokzatos termeszet,
Nalad nincs szebb az egesz földreszen.
Karjaiddal atöleled az egesz Vilagot,
Remenyt, eletet adsz, mindenkinek,
Pedig az emberiseg ezt, nem erdemli meg.
Hatalmas vedö palastod burkolta be a Földet,
De az emberiseg tönkretette, örökre.

Beragyogod a növenyeket,allatokat,embereket,
Es önzetlenül osztod a fenyt,eröt,es boldogitod a lelkeket.
Ha megbantanak, villamokat szorsz a Földre,
Özönvized elönti az egesz Földet.
Dühöngö, üvöltö hurikanok röpülnek körözve,
Lesulytanak ott, ahol a termeszet nincsen örizve.
A gyarlo ember szemvedve, nezve türi,
Ahogy a temeszet az emberiseget bünteti.
Artatlanok is szenvednek miatta,
Hiszen a sors, nem valogathat.

Atok fonta be az emberiseget,
Az aldas fonala elszakadt a messzesegben.
Talan,- a vegtelen ürböl jött ez az atok,
Vagy a csillagok fenye, ontja ezt a gyarlosagot.
Rejtely marad ez nekünk örökre,
A sötet remenytelenseg pislakol lelkünkben.
Kapzsisag, rideg gonoszsaggal telitve,
Csörtet az emberiseg, szinte fejnelkül elöre.
Atgazol pusztitva,a termeszet kertjeben,
Feledesbe merültek, az ekes erzesek.

A növenyek levelein könnyek gurulnak,
Az allatok szemvedve esegben pusztulnak.
Erdök,gyümölcsfak, az illatos viragok,
Kiegve kokadnak a szomoru tajon .
Evröl-evre sorvado lelkükkel,
Sulytjak öket az emberek, mergezett testükkel.
Az emberi agy legszebb reszeben,
Elhalt a szeretet teljes egeszeben.

Ember es allat ,bekesen elhetne egymas mellett,
Gondok nelkül , örömökben, a sok gonoszsag helyett.
Ha minden ember igy gondolkodna,
A sors nem sulytana, embert es allatokat.
A megertes fenye kapraztatna el szemünket,
Josagos hala, es szeretet, boritana be lelkünket.
Eletünk boldogan csobogna, mint egy kis patak,
A tündöklö sziklak közt, vezetne sorsunkat.

Pusztulasra van az emberiseg itelve,
Az egesz Földön elhalt a kimelet.
Ahogy irom ezeket a szomoru sorokat,
Összeszorult szivem majd bele szakad.
Ha lenne hatalmam ezen a Vilagon,
Megvaltanam a Földet ettöl az igatol.

V.Zoltan